2010. május 19., szerda

Ladányi Mihály

De rég olvastam Ladányi Mihály verseit! O.B. most felhívta rá a figyelmem, s levettem a polcról a Csillagok kutyaláncon című kötetét. Emlékszem, régen nagyon szerettem. Minden kötetét megvettem, s hurcoltam magammal. Sokszor ír a magányról, de nem tetszeleg benne. A magány, a megállított idő, az a pillanat, amit mindig elveszve érzünk, pedig lelki békénk miatt szükségünk lenne rá. A mai ember nemcsak járműveivel, hanem gondolataival is rohangászik, kergeti önmagát, s közben önmagát veszti el. Nem tudja a pillanatot élni, mindig csak a múlt, vagy a jövő jár az eszében. Valaki Ladányit "boldog-magányú" költőnek nevezte.

Most, hogy elmentél

Most, hogy elmentél,
szétárad bennem az állatok elégedettsége evés után,
most, hogy elmentél,
már csak a bőröm őrzi keserű tested illatát,
most, hogy elmentél,
arra gondolok, holnaptól kedved szabadnapos bakák keresik,
mert a bakák védszentje is te vagy, riszálásodat százak lesik,
mert te vagy, akihez magányukban suttognak a szalmazsákok,
minden árokparti pipacs
neved lobogja,
mikor keserű illatod
csillagokig zokogja.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése