2010. november 25., csütörtök

Kincs

Ülök az ablak előtt, nézem a hóval borított udvart. Közeledik a karácsony s valami jó kis történet kéne. Miről is szóljon, istállóról, jászolról, pásztorokról?
Ezek csak külsőségek, „SZERETET” ez lenne a lényeg, de hogy lehet erről úgy beszélni, hogy ne legyen banális és semmitmondó?
Eszembe jut egy régen olvasott novella.
A főhős /nevezzük csak apának/ meséli a történetet.:

Feleségem minden reggel tízórais csomagokat készít az egész családnak.
Egyik reggel miután átvettem a nekem készített papírzacskót, elém állt legkisebb négy éves lányunk Kathie és szintén egy papírzacskót nyújt felém. Ezt is vidd magaddal- majd vidáman ugrándozva, indul kifelé.
Kicsit csodálkoztam, de a „reggeli rohanás” nagyúr, sietve fölmarkoltam a zacskókat s már pattantam is az autóba. Az ebédidő alatt jutott csak eszembe a reggeli különös ajándék s miközben a szendvicseket majszoltam, előkotortam Kathie zacskóját. Fényes kagyló, kavics, csoki papírok, babafigura, színes szalag s hasonló haszontalanságok gurultak szét az asztalomon.
Elmosolyodtam.– aranyos – majd az evés végeztével, a morzsákkal együtt söpörtem a kacatokat a szemetesbe.
Este békésen olvastam az újságot elnyúlva a pamlagon, mikor Kathie odajött:
Kérem ám vissza! – csivitelte
Mit? - Kérdeztem én értetlenül.
Hát a zacskót, nem örökbe adtam, csak kölcsön, hogy te is játszhass vele. De most kérem vissza– magyarázta türelmesen.
Villámcsapásként ért, ő a legfontosabb kincseit bízta rám, s én kidobtam.
- Máris, kint van a kocsiban– dadogtam s rohantam kifelé.
Be az autóba, száguldás az irodába. Szerencsére a takarító még nem vitte ki a szemetet.
Természetesen akkor jött mikor könyékig turkáltam a kukában.
Mit mondjak,elég furcsán nézett, de megenyhült miután elmondtam, mi járatban vagyok.
Sőt még segített is kiszemezni a kincseket a szemét közül, neki is vannak gyermekei.
Még a zacskót is sikerült, úgy- ahogy helyrepofozni.
Gyorsan haza, majd bűnbánó arccal nyújtom Kathienak a meglehetősen megviselt zacskót. – Beesett az ülés alá – próbálok magyarázkodni. – Köszi – mondja vidáman, majd leül mellém, sorba kiszedegeti kincseit a zacskóból, s csillogó szemmel meséli melyik miért fontos, milyen emlékei kapcsolódnak hozzá.
Csodás kincsek! Ezek után néhanap előfordult, hogy egy - egy reggel Kathie a kincseit rám bízta. Sose tudtam rájönni, mikor, mivel érdemeltem ki a zacskót, de kezdtem valamiféle „jó apa” díjnak tekinteni s igyekeztem kiérdemelni.
Kathie pedig olykor adta, majd visszakérte zacskóját s ez így ment éveken át, míg egy délután már nem kérte vissza a zacskót. Elfelejtette, vagy csak kinőtt gyerekes kincseiből, nem tudom. De én őrzöm a megviselt zacskót, mint egy örökre elnyert értékes trófeát.
Ha valamikor szükség lesz rá, nálam megvan.
Valahogy így a történet.

Hogy ez nem is karácsonyi? Lehet.
Az Isten a legnagyobb kincset bízta ránk, szeretett Fiát. Egy egyszerű istállóban kaptuk s nem ismertük, ismerjük föl értékét, szemétbe söpörjük, s gyakran csak későn vesszük észre mit is dobtunk ki.
A kincs, az ajándék nem csak ünnepeken a miénk, sőt hétköznapjainkban látszik meg mit találtunk, hasznosítottunk belőle.

Szerintem ez egy karácsonyi történet!

3 megjegyzés:

  1. Akkor talán ez is egy karácsonyi történet.:)

    VálaszTörlés
  2. Feri, ez nagyon szép. Köszönöm. Valóban, ez egy igazi karácsonyi történet.

    VálaszTörlés
  3. Ez egy nagyon szép történet, amit minden nap szívderítő végiggondolni. Köszönöm!

    VálaszTörlés