2010. december 27., hétfő

Időjósok

Nincs könnyű dolguk manapság a meteorológusoknak. Az időjárás fittyet hány a szokásokra - fehér karácsony, téli zimankó, stb. -, járja a maga útját. Karácsony előtt tavaszi meleg szellőztette a lakást, két nap múlva csak jó autóval, s erős koncentrációval lehetett átkűzdeni magunkat a havas (persze tisztítatlan) mecseki utakon, hogy Orfűre jussunk.
Ez a kedves történet jutott eszembe:

Egy ősz végi napon az indián törzsfőnök elmegy a varázslóhoz, és megkérdezi:
- Milyen lesz a tél?
- Kemény, hideg tél lesz.
- Biztos?
- Biztos.
- Gyűjtsek fát?
- Még kérded? Gyűjts!
- A családom is gyűjtsön?
- A családod is.
- Az egész törzs gyűjtsön?
- Az egész törzs. Persze.
A törzsfőnök elmegy, a varázslót pedig kezdi furdalni a lelkiismeret: Mi van, ha felesleges munkát adott az indiánoknak?Bemegy hát pár nap múlva a városba, a meteorológiai intézetbe, és megkérdezi:
- Milyen lesz a tél?
- Kemény, hideg tél lesz.
- Biztos?
- Biztos. A szatellitfelvételeken jól látszik, hogy az indiánok már mindenfelé gyűjtik a fát.

2010. december 25., szombat

2010. december 23., csütörtök

2010. december 21., kedd

Szeretet

Mennyi ember van,
akit szeretek.
Mennyi nő és férfi,
akit szeretek.
Rokonszenves boltileányok,
kereskedősegédek, régi és hű
cselédek, lapkihordók, csöndes,
munkás írók, kedves tanárok,
kik vesződnek a kisfiammal.

Találkozunk mi olykor-olykor,
meg-megállunk, szemünk összevillan
s én még maradnék tétovázva,
talán, hogy elmondjam ezt nekik.
Mégsem beszélek, mert csak a részeg
aggastyánok, s pulyák fecsegnek.
Ilyesmiről szólni nem ízléses.
Meg aztán nincs is időnk.
De hogyha majd meghalok egyszer
s egy csillagon meglátom őket,
átintek nekik kiabálva,
hajrázva, mint egy gimnazista:
„Lásd, téged is szerettelek."

Kosztolányi Dezső

2010. december 20., hétfő

Őrangyalok boltja


Az Őrangyalok Boltjába nem lehet bemenni, besóhajtani lehet csak nekik, ITT TESSÉK BESÓHAJTANI, ki van írva, akkor azt ők meghallgatják, a kötést, horgolást leteszik, és máris indulnak, ha kell. Ha meg nem kell, szerintük, akkor nyugodtan horgolnak, kötnek tovább.
Mosonyi Aliz: Boltosmesék

2010. december 19., vasárnap

Advent negyedik vasárnapja


Nagy gonddal és odafigyeléssel választjuk ki a "tökéletes" ajándékot szeretteinknek. Néha annyira elfoglaltak vagyunk, hogy elfelejtkezünk arról, hogy a legjobb ajándék, amit másoknak adhatunk, saját magunk - legyen az időnk, törődésünk vagy imánk.

2010. december 18., szombat

A tél ölelésében





"A tél ölelésében tudja meg az ember, hogy lelke mélyén a nyár soha nem múlik el."
Albert Camus

Szeretem a telet is. Amikor ilyen a Mecsek. Ropog a hó a lábunk alatt, a bokrok, mint egy-egy menyasszony, kényesen pompáznak, ha hozzájuk érsz, lehullik hócsipkéjük. Csend, mély csend, csak a madarak fázós pittyentése hallatszik néha. Hóvilág. Furcsa visszajönni utána a városba. Zakatol az élet, trappolunk tovább, de a lelkünk mélyén ott az érzés, mikor a tél átölelt.






2010. december 13., hétfő

Esti ima

S ehol én elmenek...

Petrás Mária


„Névtelen szentek között nőttem fel, akik a sereg gyermekükkel körülvéve tudtak énekelve szőni, fonni, gyönyörűen hímezni, varázslatossá tenni azt a nehéz világot. Böjttel és imádsággal, Mária erejével elmesszítették a testi-lelki bajokat. Az ő képüket szeretném példaként a világ elé tárni.”
Petrás Mária


"Elmesszítették a testi-lelki bajokat" Ugye milyen gyönyörűen fejezte ki? Kerámikus, népdalénekes, csángó ősasszony. Nagyon szeretem. Egy általa készített Mária féltve őrzött kincsem.

2010. december 12., vasárnap

Advent harmadik vasárnapja



Tiszteld atyádat és anyádat

addig amíg még élnek

addig a szeretetet kimutatni

akkor is

ha az idő levette minden ékességüket

és már csak olyanok

mint a bütykös ágú fák

göcsörtös ágú fák

azok a vörös napkorong előtti

gyönyörű rajzú fák

Szent-Gály Kata

2010. december 8., szerda

Várakozás




Ez a hónap az ünnep. Mintha mindig harangoznának, nagyon messze, a köd és a hó fátylai mögött. Gyermekkorunkban e hónap első napján árkus papírra, kék és zöld ceruzával, karácsonyfát rajzoltunk, karácsonyfát, harmincegy ággal. Minden reggel, dobogó szívvel, megjelöltük, mintegy letörtük e jelképes fa egyik ágát. Így közeledtünk az ünnep felé. E módszerrel sikerült a várakozás izgalmát csaknem elviselhetetlenné fokozni. A hónap közepe felé, amint közeledett az ünnep, már állandóan lázas voltam, esténként félrebeszéltem, hideglelős dadogással meséltem dajkámnak vágyaimról. Mit is akartam? Gőzvasutat és jegylyukasztót, igazi színházat, páholyokkal, színésznőkkel, rivaldafénnyel, sőt valószínűleg kritikusokkal és azokkal a szabónőkkel is, akik megjelennek a főpróbákon, és rosszakat mondanak a darabról. Ezenfelül lengyel kabátkát akartam, továbbá Indiát, Amerikát, Ausztráliát és a Marsot. Mindezt persze selyempapírban, angyalhajjal tetézve. Egyáltalán, gyermekkoromban mindig a világegyetemet akartam, az életet, amely egyszerre volt bicikli, kirándulás a Tátrába, anyám zongorázása a sötét társalgóban, bécsi szelet, almás rétes és diadal összes ellenségeim fölött.”

(Márai Sándor: A négy évszak – December)

2010. december 7., kedd

Brúnó gazdát keres


Felhívást olvastam Katáék honlapján egy nagyon kedves kutyusról, aki gazdát keres. Nézzetek be hozzá, hátha találtok megoldást. Én egyenlőre csak vágyakozom egy hasonló Brúnóra.

2010. december 5., vasárnap

2010. december 4., szombat

Óriások, varázslók, törpék...


A gyerekek az "Óriások, varázslók, törpék" nevű játékot játszották. Mintegy nyolcvan, 7 - 10 év közötti gyerek volt a felügyeletemre bízva, szüleik felnőttdolgok után jártak. A templom klubszobájába terelgettem nyájamat és elmagyaráztam a játék szabályait.

Nem könnyű feladat egy szobányi besózott kisiskolást két csapatba osztani, elmagyarázni a legfontosabbakat, tisztázni, ki kivel van, de elszántak voltunk, úgyhogy végül sikerült és minden készen állt a kezdéshez.
A kergetőzés izgalma a tetőfokára hágott. Elkiáltottam magam: Most mindenki döntse el, mi akar lenni: ÓRIÁS, VARÁZSLÓ vagy TÖRPE! Miközben az összebújt csoportok lázasan sutyorogtak, valaki megcibálta a nadrágszáramat. Lenézek, egy kislány áll ott és aggodalmas hangon kérdezi:
- És hova álljanak a sellők?
Hosszú csend. Hosszú, hosszú csend.
- Hogy hova álljanak a sellők? - kérdeztem.
- Igen. Tudod, én sellő vagyok.
- De olyan nincs, hogy sellő.
- Dehogy nincs. Én is az vagyok.
Nem akart, sem óriás, sem varázsló, sem törpe lenni. Tudta pontosan, hova tartozik. Ő sellő. Esze ágában sem volt, hogy kiálljon a játékból és szomorkodjon. Részt akart venni benne, úgy, ahogyan a sellők, anélkül, hogy feladná méltóságát és személyiségét. Biztos voltam benn, hogy a sellők számára is van valahol hely és hogy én tudni fogom, hol.
Nos, hát hova is álljanak a sellők? A "sellők", mindazok, akik különböznek, akik nem felelnek meg az előírásoknak, akik nem hajlandók beleülni a rendelkezésükre bocsátott skatulyába. Aki erre a kérdésre választ tud adni, iskolát, országot, egész világot építhet rá.
Hogy ebben a pillanatban mit feleltem? Nos, néha sikerül meglelnem a helyes választ.
- A sellők ide állnak a Tenger királya mellé. (Igen, ide a Király bolondja mellé, gondoltam.)
Ott álltunk hát, kéz a kézben és a varázslók, óriások, törpék csapatait szemléztük,ahogyan vad összevisszaságban rohangáltak fel s alá.
Egyébként nem igaz, hogy nincsenek sellők. Egyet ismerek személyesen. A kezét is fogtam.
Robert Fulghum: Már az óvodában megtanultam mindent, amit tudni érdemes c. könyvéből. Szeretem.

2010. december 3., péntek

József Attila


73 éve, 1937 december 3-án halt meg József Attila. Akkor is advent volt....

Pár nappal előtte írta ezt:


(Drága barátaim...)


Drága barátaim, kik gondoltok még a bolonddal
nektek irok most, innen, a tűzhely oldala mellől,
ahova húzódtam melegedni s emlékezni reátok.
Mert hiszen összevegyült a novemberi est hidegével
bennem a lassúdan s alig oldódó szomorúság.
Emlékezzetek ott ti is, és ne csupán hahotázva
rám, aki köztetek éltem s akit ti szerettetek egykor.
1937. nov.

2010. december 2., csütörtök

Szavak


A Csendes -óceán déli részén, a Salamon szigeteken a benszülöttek a favágás különös módját űzik. Ha a fa túl nagy ahhoz, hogy fejszével kivágják, akkor ordítással döntik le. A varázserejű favágók pirkadatkor felkúsznak a fa tetejére és teli torokból üvöltenek egy nagyot. Ezt aztán harminc napon át minden reggel megismétlik, míg végül a fa elpusztul és kidől. A kiabálás állítólag megöli a fa szellemét. A sziget lakói azt mondják, a módszer eddig még mindig bevált.
Ó, micsoda naív ártatlanság, mily elbűvölően primitiv szokások! Fákkal ordibálni, na persze. Micsoda primitivség! Igazán sajnálatos, hogy nem ismerik a modern technika és a tudományos gondolkodás vívmányait!

Én? Szoktam kiabálni a feleségemmel, a telefonnal és a fűnyírógéppel, a tévével, az újsággal, a gyerekeimmel. Többen állítják, hogy láttak már az öklömet rázva az éggel is üvöltözni. A szomszédom sokat kiabál az autójával, az idén nyáron pedig egyszer egy egész délutánon át ordítozott egy létrával. Mi, modern, tanult, városlakó népek kiabálunk a járművekkel, játékvezetőkkel, számlákkal, bankokkal, gépekkel - a gépekkel különösen sokat. Ez utóbbiaknak, valamint rokonainknak jut a legtöbb kiabálás..
Nem tudom, mire megyünk vele. A gépek, a tárgyak csak hallgatnak, mintha mi sem történt volna, még a rugdosás sem használ mindig. Ami pedig az embereket illeti, nos azt hiszem a Salamon - szigetek lakóinak igaza van. A kiabálás bizony megöli az élőlények lelkét.
Furkósbotok és kövek összetörhetik a csontjainkat, de a szavak a szívünket törik össze...
Robert Fulghum
akinek nagyon szeretem a könyveit. Az összeset.


2010. december 1., szerda

A csend szava

A kormányzó egyik utazása során belépett a Mesterhez, hogy tiszteletét tegye nála.
- Az állam ügyei nem hagynak nekem időt hosszabb értekezésekre - mondta.- Össze tudná foglalni a vallás lényegét néhány mondatban egy olyan elfoglalt embernek, mint például én?
- Egyetlen egy szóval megmondom önnek, méltóságos uram.
- Hihetetlen! Mi az a szó?
- Csend.
- S hogyan érhetem el a csendet?
- Elmélkedéssel.
- És ha szabad kérdeznem, mi az elmélkedés?
- Csend.