2011. január 7., péntek

Minden kegyelem



Ismét eltelt egy év Anyókám nélkül. Tegnap együtt voltunk páran, a legközelebbiek. Nincs nap, hogy ne gondolnék rá. Hiányoznak csendes, megnyugtató szavai. Véget nem érő beszélgetéseink, csendjeink. Korholásai, egyenes, őszinte mondatai, melyek sokszor olyan rosszul estek, hogy világgá mentem tőlük. Aztán persze visszasomfordáltam, mert mindig igaza volt. Nincs már a beszélgetőfüzet, melybe évekig írogattam, mikor nem találtam otthon a kuckójában. Nem kukucskálnak virágok a postaládámból. Mikor a háza felé járok, megszokásból néha még felkakukkolok az ablakába, de persze nincs válasz. Nincs már Anyó...
Talán semmi sincs szebb a világon, mint találni egy embert, akinek lelkébe nyugodtan letehetjük szívünk titkait, akiben megbízunk, akinek kedves az arca, elűzi lelkünk bánatát, akinek egyszerű jelenléte elég, hogy vidámak és nagyon boldogok legyünk. Nekem Anyó ilyen.
Utolsó levélkéjében írta: "Nézzed csak, ez a finom, sérülékeny kis fehér tulipán, mögötte a védelmező falevél, aztán a magba érett fűszálak - amelyek a Püspökszentlászlóra vezető útról valók -, mind, mind egy fohász, egy ölelés, egy elmaradt, vagy megfáradt beszélgetés gyanánt indulnak feléd, hirdetni, hogy minden kegyelem."

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése