2011. március 1., kedd

Csendélet

Muszály ezt a verset itt megörökítenem, mert amióta elolvastam, nem tudok tőle szabadulni. Szinte hallom a csendet, érzem a porlepte tárgyak és a homályba vesző emlékek semmivel össze nem hasonlítható nagymama illatát. A tétova mozdulatok céltalanságát. Csend. Élet. Élet?

Kint alkonyul,
a lemenő Nap az ablakon át visszaveszi a falról az utolsó sárga
sugarat,
lassú homály tölti meg a szobát,
de a benn ülő még sokáig látja a tárgyakat,

a sarokban félig bevetett ágy,
a polcokon porlepte könyvek,
az éjjeliszekrényen fényképek,
a fiókokban, dobozokban emlékek, relikviák,
itt ruhadarabok, óra, szemüveg,
amott, telefon, imakönyv, naptár,
és egyéb használati eszközök célszerű közelségben,

a kezek az ölben nyugszanak,
az egyik most felemelkedik,
kikeres egy fájdalmas visszeret,
megtapintja
és visszaszáll

-az ember magára marad az életével.
Oravecz Imre

2 megjegyzés:

  1. Valóban nehéz tőle elszakadni és eszembe jut a fájóan szép múlt!Aztán a jelen, hiszen én sem vagyok már fiatal!
    Kimásolnám a naplómba, ha nem bánod.

    VálaszTörlés
  2. Persze, Éva. Örülök, hogyha te is megőrzöd. :-)

    VálaszTörlés