2011. október 30., vasárnap

Homlokomon hordom a jelet



Béke szállt szívemre,

ahogy az óriástölgyek közt

lassan, elmerengve

meleg őszi napsütésben

színes levélszőnyegen

roppanón lépkedve

sírodhoz értem, köszönve neked,

mintha kicsit hazaérkeztem

volna... szinte irigykedtem,

ahogy ott csendben

lelked valahol távol,

messze megpihen...

Már egy évtized sincs,

s éveim száma a te korod

mutatja, amikor te

ideérkeztél, hosszú

szenvedés után

csendben megpihentél.

Szinte óhajtom magamnak

most melletted

ezt a virágokkal díszített

nyugalmas helyet,

mert nincs sok idő, s még

annyi mindent szeretnék

elmondani neked.

De élni kell, míg lehet,

s most lásd, gyertyát gyújtok,

míg beszélgetek veled,

a virágok értőn hallgatnak; lassan

búcsúzom s újra itthagylak.

Nem sírok, jó? Végzem a dolgom,

ahogy rendeltetett - igyekszem jól,

de néha rosszul -,

teszem amit lehet, s hiszem,

majd találkozunk...

hisz én is homlokomon

hordom a jelet... tudom,

hogy porból lettem,

s valamikor egyszer

- s talán nemsokára -

én is porrá leszek.

Jószay Magdolna

3 megjegyzés:

  1. Csodásak ezek a versek, de ez nem is jó szó rá....Lélekérintőek....Köszönöm!

    VálaszTörlés
  2. "Végül elszakad az ezüstkötél,
    összetörik az aranypohár,
    a korsó eltörik a forrásnál,
    és a kerék belezuhan a kútba.
    A por visszatér a földbe, olyan lesz, mint volt,
    a lélek pedig visszatér Istenhez, aki adta."
    Prédikátor 12: 6-7

    VálaszTörlés