2011. október 23., vasárnap

Kultúrlábnyomok


Sok mindent nem szeretek városomban, de szerencsére több minden van, amit igen. Vannak kedves helyeim, ahova rendre visszatérek, csak úgy, nézelődni, szívni a levegőjét. Egyik ilyen a Dóm kőtár, ahova legutóbb budapesti barátaimat vittem el. Vannak a Király utcában kedvenc kézműves és rövidárú boltjaim, s akkor még nem említettem fő kedvencként a Mecseket, aminek minden kis zugát, lejtőjét ismerem. Van örökbefogadott fám, ami mellett nem megyek el egy simogatás nélkül.
Ha egy város szóba kerül, akkor sorolják művészeti, történelmi nevezetességeit. Igen, ez a külső. De mint egy embernél is, a külső mögött egy személyiség van, amit csak a legközelebbi barátok, családtagok ismerhetnek, s talán nem meredek a hasonlat, egy város mindennapi életéhez a külső mellett hozzátartoznak jellegzetes figurái. Aki régóta él Pécsett, az bizonyára emlékszik, vagy legalább hallott róla, hogy itt élt a "Darányi bácsi", s talán még mindig él a "füttyművésznő". Ki ne ismerné "Leonardót", a rendőrt, de az idősebbeknek talán még ismerős a reklám: "sparheltviksz a kályhafényesítő", amit egy hatalmas testtel és hatalmas hanggal "megáldott" asszonyság ordított a verőfényes pécsi délelőttökbe.
A nyáron fehér lábnyomokat fedeztem fel néhány ismert helyen a városban. Akkor még nem értettem, hogy mik is ezek. Mára kiderült: pécsi nevezetességek kaptak járdára festett "kultúrlábnyomokat". Nagyon örülök ennek. Érdekes, kedves, emberi gesztus, amit olyan jellegzetes mai figurák kaptak, mint a virágárus a Kórház téren, a vak zenélő fiatalember, a könyvárus Levente kutyájával, vagy Pelényi Margit építész Citroen Kacsájával együtt.
Őket már nemcsak az emlékezet őrzi majd, hanem a lábnyomok is, míg le nem mossa az idő.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése